Azért nem arról van szó, hogy ne látszana meg Clint Eastwoodon a kor. Tudta ő, hogy a Gran Torinóval el kell mennie nyugdíjba, és micsoda búcsú is lett volna az, ha tényleg úgy történik, de valamiért visszatért a nem túl erős Az utolsó csavar kedvéért, majd megrendezte pár filmet, de szerepelni már egyikben sem akart. Aztán jött a The Mule, ez az igaz történeten alapuló mozi, amit eljátszhatott volna más is, de minek, ha pont Eastwoodra szabták a főszerepét?

A történet ugyanis az egyik drogkartell szállítójáról szól, aki történetesen azzal lett a legeredményesebb csempész, hogy senki sem feltételezett volna róla rosszat. Ez a csempész ugyanis 90 éves volt, kilátástalan anyagi helyzete miatt szállt be a buliba, egy lerobbant autóval járt, és nem tűnt másnak, mint egy autókázó öregembernek. Végül is az volt, csak a csomagtartójában ott pihent többszáz kiló kokain.

Eastwood szépen rendezett ebből egy filmet, ami hogy-hogy nem, nem igazán thrillerként vagy krimiként működik, inkább az a fajta „leraknak egy jóságos öreget egy modern közegbe, ami szépen elkezdi megváltoztatni azt”-mozi, de persze nem felejt el közben azért átkapcsolni krimibe sem, ha nagyon szükség van rá.

Tény, hogy nem ez Eastwood életművének legjobb filmje, de annyira jól érzi benne magát, hogy ettől jó lesz őt nézni, a történet is elég érdekes és szívet melengető, bár izgalmasnak sosem elég izgalmas. Nyilván lehet aggódni a főhősért, aki egyébként amellett, hogy közössége egyik legszeretettebb embere, csapnivaló apa és férj volt, aki 12 évig nem beszélt a lányával, a volt felesége egy pillanatra sem tudja komolyan venni, a tágabb családjából pedig csak az unokája az, aki lát valami fényt az öreg szemeiben.

Eastwood remekül játszik, nagyon élvezi, hogy újra itt van, de az a helyzet, hogy mintha a többiek nem is lennének túlságosan érdekesek számára, így kicsit olyan érzése van az embernek, hogy mindegy, mit csináltak a színészek, jó volt az úgy, főleg a nyomozót alakító Bradley Coopernek, és a volt feleségét játszó Dianne Westnek van pár olyan villanása, ahol azonnal leállítanád a kamerákat, és újravennéd a jelenetet, mintha ők sem vennék az egészet komolyan, de aztán minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.

De még ennek ellenére is jó film A csempész, hiszen a sztorija végig érdekes és emberi marad, remek képet mutat az USA jelenlegi állapotáról, közben pedig pont azt a tanulságot vonhatja le az ember, amit mostanában olyan kevésszer lehet levonni a moziban: jónak lenni akkor is jó, ha beledöglünk, ha reménytelennek tűnik a helyzet, mert ez az egyetlen járható út.

Clint karaktere viszi az egész filmet a vállán, az öreg Earl, a Tata, ahogy a kartell nevezi annyira összetett, minden nyilvánvaló hibája ellenére is annyira szerethető fazon, hogy legszívesebben mindannyian lennénk a bőrében, csak éppen nem futárként, hanem olyan emberként, aki mindent látott már, és pontosan tudja, hogy élvezni kell az életet, mert ha nem tesszük, akkor egyszerűen becsavarodunk.

A csempész üzenete pont ez, ne agyaljuk túl a dolgokat, ne hagyjuk, hogy az élet elszaladjon mellettünk, mert abból semmi jó nem származik, és ha valami hülyeséget csinálnánk, akkor vállaljuk a következményeket, mert ez is az élet természetes része. Ez így nagyon coelhói magsságokba emelkedik, de A csempész egyáltalán nem lesz giccses vagy közhelyes, inkább végtelenül egyszerű, végtelenül kedves, annak ellenére is, hogy itt-ott folyik benne a vér. Hazamegyünk, és átgondoljuk az életünket. Aztán elmegyünk, és valahol eszünk egy pulled pork-szendvicset. A világ legjobbját. Mert semmi más nem számít.



Forrás: player.hu

Hozzászólások

hozzászólások